Nyitóoldal Településünk Egyházközségeink Önkormányzat Turizmus Archivum Képgaléria Ügyintézés © Created by Noobi
Az aranyhajú lány Az aranyhajú lány legendáját Orgován Sándor tunyogmatolcsi lakos édesapja mesélte el fiának. Az apa egykor  Godolyában vályogot vetett társaival együtt. A vályogvetés hosszú és időt igénylő munka volt, ezért sokszor bele  nyúlott az éjszakába is. Azon a rendkívüli estén sem történt másként. Már a munka vége felé közeledtek  Godolyában az emberek, amikor kiáltásra lettek figyelmesek. Először azt hitték, hogy képzelődnek, de a hangok  egyre erősebben jöttek a Szamos vízétől. Így este ide vagy oda, elindultak felderíteni, megkeresni a forrást,  ahonnan a kiáltások érkeztek. Közeledvén a folyóhoz már tisztán ki lehetett venni, hogy a segítségkérő  jajveszékelések egy fiatal lánytól érkeznek. Nem sok idő telt el addig, amíg megpillantották a csónakot, ahogy a  folyón felfelé haladt. A csónakban egy lány állt, aki oly erősen világított a sötét éjszakában, hogy egy sokat látott  ember számára is félelmetesnek tűnhetett. Ekkor jutott eszébe az egyik jelenlévő munkásnak az a monda, amit  még nagyszüleitől hallott az aranyhajú lányról. A monda arról szólt, hogy aki e lánynak segítő jobbot akart nyújtani,  az még soha nem tért vissza a családjához, mivel a lány elvitte magával. Miután figyelmeztette társait, egyből el is hagyták a helyszínt és  futottak egészen hazáig. Aznap este még többen látni vélték a fiatal lányt, ahogy a csónakban haladt a sodrással s a parton lévők felé  kiáltott segítségért. Somogyi Béla helyismereti kör vezető elmondása alapján
Babona vagy gyógyítás?  Ez az eset itt történt meg velem Matolcson, az 1930-as években, Balogh Lajosnál, akinél én akkoriban többször megfordultam.  A tehén kijárt a csordába, ahol valami megkarcolta a testét. A keletkezett seb elfertőződött, már a nyüvek is megjelentek benne. Egyszer azt mondja Lajos bácsi: "Hallod, Imre fiam, ezzel csinálni kellene  valamit. Ennek a gyógyszere itt van előttünk az úton, a por, amit a  szekerek felvágtak."  Este egy 2 literes bádogban vizet kellett az ólba készíteni. Reggel  napkelte előtt kimenni az utcára, bal kézzel markolni az út porából  egy jó félmarékkal. Bevinni az ólba és a tehén fertőzött sebére  szórni. Az este odakészített vízzel lelocsolni a sebet. Akár hihető,  akár nem, ez így volt: a seb meggyógyult. Az út pora és a víz volt a  gyógyír. Elmondta: Soós Imre (szül.: 1931) 
Csizma a füstön  Ez az eset Tunyogon történt az 1920-as években. Nagyapám mesélte 1950-ben. A tehenünkből egyik napról a másikra eltűnt a tej. Ez  nagyon megrendítette nagyapám családját. Nem tudott másra gondolni, mint rontásra. Beszélték, hogy van a faluban egy ember, aki  rontani tud. Ő is jószágtartó ember volt, és meddő tehenekből is tudott tejet fejni. Volt egy vén tehene és egy fiatal üszője, ezekből naponta  2-2 kanna tejet fejt. Ezt az emberek nagyon furcsállták. Nagyapám őrá gondolt, mint kártevőre. Ezért elment az egyik emberhez, aki vagy  80 éves volt, s aki a szóbeszéd szerint el tudta venni a rontást. Ez az ember azt mondta nagyapámnak: "Én nem mondok nevet, de amit  mondok és megcsinálod, akkor jelentkezni fog a rontó személy. Biztosan van egy rossz bőrcsizmád otthon. Ebbe a tehenet bele kell  hugyoztatni, és fel kell akasztani a kéménybe a füstre." Nagyapám ezt megcsinálta,  és akkor csak mi történt? Három nap múlva reggel a fejés előtt, odament  nagyapámékhoz az illető, a feltételezett rontó. Azt mondta nagyapámnak: "Amit  feltettél a kéménybe, azt vedd le onnan, és akkor visszaadom a tejet." Azzal bement  az ólba, a tehén hátán végighúzta a kezét és csoda történt: szemlátomást  megfeszült a tehén tőgye. Nagyanyám elkezdte a fejést, és még több tejet adott tán,  mint azelőtt. Még azt is mondta az az ember, hogy többé nem viszi el a tejet, csak  ne tegye fel nagyapám a csizmát a füstre, mert a füst éjjel-nappal ette a szemét.  Ezzel köszönés nélkül távozott az udvarról.  Elmondta: G. I.
Mibe léptem?..,  Lehettem úgy tízéves, amikor ez az eset megtörtént velem itt Tunyogon. Vendégségben voltam a nagynénémnél, aki hazakísért, hogy ne  féljek a sötétben, mert már 8 óra felé járt az idő. Akkoriban még nem volt közvilágítás a faluban, ezért lámpással, mécsessel világítottunk a  sötétben. Ahogy mentünk, egyszer csak rám szól a néném: "állj meg!" De mire én megálltam, akkora már bele is léptem valamibe. Vegyes  magvak voltak kiszórva az útra, abba léptem. "Ezek nem véletlenül kerültek ide!" - mondta a néném. Amikor hazaértem, néném elköszönt,  és ő is hazament. Másnap reggel a néném alaposabban megnézte a magvakat, 9 félét számolt meg: paszulyt, borsót, tengerit, meg más egyebeket. Ezt  látva, rontásra gyanakodott. Ekkor eljött hozzánk, hogy engem megnézzen. A sejtése igaznak bizonyult, mert én akkor már nagyon beteg  voltam. Mondta is anyáméknak: "Higgyétek el, itt rontás történt, ezt a lyányt megrontották!" Ő sok ilyen esetről tudott itt a faluban. Ezután  én egyre betegebb lettem. A szüleim hallották, hogy Nagyecseden van egy gyógyító asszony, gondolták, hogy ahhoz elvisznek engem.  Mert az orvosi kezelés nagyon drága volt, nekünk erre nem jutott. A mi családunk egy népes família, kilencen voltunk testvérek, és még  nagyapám és nagyanyám is velünk élt egy házban. Ezért apám úgy határozott, hogy ehhez az asszonyhoz megyünk el, mert ez nem vett el  pénzt. Befogott a szekérbe, dunnát, párnát tettek rá, engem betakargattak. Elindultunk Ecsedbe, ami úgy 10 km-re van hozzánk. Velünk jött  a nagybátyám és anyám. Amikor odaértünk, a ház előtt megálltunk. Akkor ott már többen is voltak. Egyszer csak kiszólt az asszony: "Azt a beteg kislányt hozzák be, akit most hoztak ide!" Ahogy bevittek a házába, mindjárt azt kérdezte: "Mibe léptél bele, te kislány?" Mondták  neki anyámék, hogy mi volt az. Erre ő azt mondta: "Az direkt azért volt odaöntve, hogy valakit megrontsanak, és éppen te jártál ott." Akkor  felírt valamit egy papírra, hogy azt meg kell venni a patikában. Mivel ott helyben volt a patika, János bátyám nemsokára hozta is. Odaadta  az asszonynak, aki kiment egy másik helyiségbe. Mikor visszajött, odaadott anyámnak egy kenőcsöt, hogy azzal kenegesse a lábam. Ha  javul, vigyenek vissza hozzá, mert látni akarja akkor is. Kenegettük,  ettől szépen gyógyult, és már rá tudtam állni. Egy hét múlva  visszavittek a tudósasszonyhoz. Azonnal megismert, és kérdezte,  jobban vagyok-e? Figyelmeztetett, hogy máskor jobban vigyázzak,  ilyenbe ne lépjek. Ekkor apámék megkérdezték, hogy mégis, mivel  tartozunk. Ő erre mérges lett, és azt mondta: semmivel! De menjünk  majd vissza, amikor már teljesen jól vagyok. Vissza is mentünk egy  hónap múlva, és nagyon örült annak, hogy teljesen meggyógyultam.  Ez az eset valóban megtörtént velem tízéves koromban.   Elmondta: K. Á-né
Szűcs Imre darvai  A monda még a kurta kocsma idejéből való, hiszen a kocsma ekkor még javában üzemelt. Az elbeszélésről Id. Tisza Ferenc árpád utcai  lakostól szereztünk tudomást, kinek édesapja mesélte el az akkori községi történetet. Szűcs Imre matolcsi születésű ember volt, ki a  településen belül becsületes mezei munkából tartotta el családját. Az egyik nap idegen emberek érkeztek a faluba, hiszen itt volt a kurta  kocsma, ahová más falukból hetente érkeztek vendégek. Ebben az időben kelt szárnyra az a hír, hogy a már kévékbe kötött szalmák  eltünedeztek a mezőn és senki nem tudta, vajon ki vihette el őket. A Szűcs család is ez idő tájt végezte aratási munkálatait és ez a rémhír  hozzájuk szintén eljutott. Imre bácsi fejvesztve rohant a földre, hogy tanúbizonyságot szerezzen a kévék meglétéről. Eltelt egy-két nap, de  sem a kévék, sem Szűcs Imre nem került elő s hűlt nyomukat találták az őket keresők. Matolcson belül az emberek megrémültek, nem  tudták, hogy e hirtelen jött események ellen miként védekezzenek. Pár hét eltelte után a kocsmában nagyobb ünnepségre került sor.  Többen összegyűltek s már feledve a több napja megtörtént misztériumot, önfeledt mulatozásba kezdtek. A mulatozás közben két nagyobb  darab ember kilépett a kocsmából, hogy szükségleteiket elvégezzék a kikötött lovak mellett. Ebben az időben megfogalmazódott  közmondás még a mai napig is él a falu köztudatában, melynek lényege, hogy a nappalnak szeme van- az éjszakának pedig füle. A két  jóvágású legény kinti pihenésük közben beszélgettek, nem tudhatták, hogy ezen társalgásukat kihallgatják az egyik sötétebb helyen lévő  bokorból. Beszélgetésük közben darvak szálltak el fölöttük, mire az egyik markáns legény megjegyezte:  - "Jönnek már a Szűcs Imre darvai! Biztos figyelnek minket!"  Az eset pikantériája az volt, hogy akkoriban a darvak a mezőről a falu felé szálltak légvonalban. Így a Szűcs Imre földjétől is, ahol eltűntek  a kévék s maga a tulajdonosuk is. A hallgató, aki csak véletlen lett fültanúja a szóváltásnak, egyből elrohant a bíróhoz, hogy felkeltse.  Elmesélte neki az esetet, s a bírónak sem kellett több,  hiszen tudta, hogy Szűcs Imrét már hetek óta nem találják.  A pandúrokkal meglátogatták a kurta kocsmát, és ott  elfogták a két idegen fiatalembert. Mint később kiderült a  kévék helyénél ásták el a megboldogult Szűcs Imrét! Az  eset óta terjedt el az a mondás, ha darvakat látnak az  emberek a falu felett, hogy "jönnek Szűcs Imre darvai!"  Somogyi Béla helyismereti kör vezető elmondása alapján  
Tehénrontás  Ezt a történetet a nagyapám mesélte, úgy az 1920-as évek elején történt a faluban. Egy reggel fejni akartak, de akármit csináltak, a tehén  nem adott tejet. Gondolták, hogy valaki bizonyára megrontotta a tehenet, elvitte belőle a tejet. Gyanították, hogy Judi néni lehetett az, akit  boszorkánynak tartottak, mivel a nép hiedelme szerint gyógyítani is, rontani is tudott. Tanakodtak, hogy most mit csináljanak? Mondták nekik a szomszédok, hogy van Szamossályiban egy ember, akit Kricsán Józsi bácsinak hívnak, ahhoz kell elmenni és ő vissza  tudja venni a tejet. El is mentek hozzá, töviről-hegyire elmesélték, mi történt a tehénnel. Ő a következőt tanácsolta: "A rontó személy 2  napon belül oda fog menni hozzátok valamilyen kéréssel, pl. hogy nem hoznátok-e neki haza egy szekér szénát? De ti ezt ne teljesítsétek,  mert akkor én nem bírok vele! Menjetek haza, a továbbiakat majd én intézem."  Úgy is történt, ahogy Józsi bácsi mondta. Reggel megjelent nálunk Judi néni és kérte  nagyapámat, hogy egy kis gazt hozzon neki haza a határból. Így derült ki, hogy ő a tettes  a tejelvétel dolgában, mert látszott rajta, hogy össze van törve, kék-zöld a keze, az arca.  De a kérését nem teljesítették. Másnap reggel nagyanyám kiment fejni és csodák  csodájára, a tehénbe visszajött a tej. Az nem derült ki, hogy mit és hogyan csinált ez a  Kricsán, de ilyen dolog többet nálunk nem fordult elő. Mondta is nagyapám, jól tették,  hogy odaadták annak az embernek azt a pár koronát, amit neki szántak, mert így jól  jártak. Elmondta: Soós Imre (szül.: 1931) 
Titkos beszéd  Nyelvtörő titkos beszédnek, vagy bükkfa nyelvnek is nevezik azt a beszédmódot, amit most elmondok. Nyelvtörő, mert nem mindenki képes  rá, hogy beszélje, "nem áll rá a nyelve", bükkfa nyelvnek azért mondják, mert kellemetlenül, szokatlanul, idegenül hangzik. Sok ember  megpróbálkozik vele, de nem mindenkinek megy. A falunkban is használták ezt a titkos beszédmódot a családban a kisebb gyerekek  jelenlétében, hogy ne értsék, ne tudják, miről van szó, mert nem tartozott rájuk, hogy ki ne beszélhessék mások előtt a családi dolgokat.  Régen fonókban, dörzsölőkben, disznótorban, szomszédok esti beszélgetése alkalmával is használták a titkos nyelvet, olykor csak  szórakozásból is. Én édesanyámtól, Kisgyörgy Istvánné, Szabó Idától (1922-2000) tanultam, mert a szüleim is használták egymás közt a  titkos beszédet. Ez így hangzott: Ha például a libáról beszéltek, ezt így mondták: li-fí-ba-fa. Ha azt beszélték meg, hogy mennyi pénzt  kaptak, amikor a tehenet eladták 3. 500 Ft-ért, ezt így mondták: "afa tefehéfénéfért háfárofomefezeferöfötszáfáz foforifintofot kafaptafam."  Ezt azért beszélték így, mert jó vásárnak tartották, mivel a tehén nem túl  jó tejelő volt. Nehogy a gyerekek elmondják ezt másnak, meg hogy  mennyi pénzt kaptak érte. Más témában is használták ezt a beszédet,  például a lányok egymás közt, ha legényekről beszéltek:  -"Mifilyefen jofó  táfáncofos afa báfálbafan, éfés nefekefem tefetszifik efez afa lefegéfény,  méfég jáfárnéfék ifís vefelefe." Ez annyit jelentett: "Milyen jó táncos a  bálban, és nekem tetszik ez a legény, még járnék is vele." Egy másik  módosulat szerint így hangzik ez a beszéd, ha például a feleség azt  mondja a férjének: Jó lenne a vásárban a fiunknak egy szép csizmát, a  lányunknak egy szép ruhát venni": Jorgó lergennerge vergennirgi arga  várgásárbargan arga firgigurunknargak ergegy szérgép csirgizmárgát,  arga lárgányurgunknargak ergegy szérgép rurgu- hárgát vergernirgi."  Általában a szülők továbbadták ezt a titkos beszédet a gyermeküknek,  ha az már elég nagy lett hozzá. De sokan később maguktól is rájöttek.  Ma már inkább tréfának, mint titkolózásnak szánják, de ez is egy kicsi  része a falusi szokásoknak, régi emlékeknek. Elmondta: Kisgyörgy Gyula (szül.: 1955)
Történelem Civil szervezeteink Műemlékeink Intézményeink Címer Mesterembereink Sport