Nyitóoldal Településünk Egyházközségeink Önkormányzat Turizmus Archivum Képgaléria Ügyintézés © Created by Noobi
A jégverem és szerepe a falu életében  Amikor még nem volt fagyasztó szekrény, faluhelyen hűtés céljára természeti jeget használtak. Ezt télidőben be  kellett gyűjteni, tárolni kellett, hogy egész nyáron kitartson. Minden falunak kötelező volt legalább egy községi  jégvermet építeni. Ez egy sajátos építmény volt.  Fontos volt a hely kiválasztása. Feltétlenül árnyékos, lombos fák közötti helyre építették, hogy minél kevesebb  napot, meleget kapjon. Alapját mélyen a földbe ásták, ahogyan a vermeket szokás. Hossza kb. 4 m, szélessége 2-  3 m, mélysége 2 és fél méter, az építmény földfeletti magassága kb. 2 m. Rajta 1 m széles, 1,8 m magas ajtó állt,  amit lakattal lezártak, kulcsa a községházán volt. A földbe helyezett ágasok 1 méteresek, ezen állott a  tetőszerkezet, ami hasított lécekből és fűrészelt vagy faragott szarufákból állt. A födém jó 1 méter vastag volt,  nádból, gabonaszalmából készült. Ezen nem sütött át a nap. A jeget folyó vagy állóvizekről lehetett beszerezni a  legkeményebb hideg téli napokon. Mivel a mi falunk víz mellett fekszik, a Szamos két partján, így a jégbeszerzés nem volt gond.  A jégvágás nagyon kemény, fárasztó és veszélyes munka. Általában szegényebb emberek végezték. Nem volt könnyű pénzkereset, te több volt a  semminél. A jégvágás szerszámai: nagyfejsze, fűrész, csákány, csáklya, kampó, horgas rúd, jégpatkó. Minden mozdulatra figyelni kellett, mert a jég  csúszós, könnyen bele is eshettek a kivágott lékbe. A jégdarabok kihordásakor a ruhájuk is átázott. A csúszás ellen használták a jégpatkót, amit a  csizmájuk aljára szereltek. Ha nagyon átfáztak, betértek a híres "kurta kocsmádba melegedni, egy-egy kupica jó matolcsi szilvóriumot felhörpinteni.  A kivágott jégtömbök mérete nem volt előírásos, kb. 50 cm hosszú, vastagsága legalább 20 cm, de lehetett vastagabb is, ez a hidegtől függött. Mivel  a jégverem közel volt a parthoz, kézben, vállon is cipelték odáig a jeget. A jégveremben szalmára rakták sorban, erre vékony szalmaréteget szórtak,  hogy a tömbök egybe ne fagyjanak, így rétegezték a kivágott jeget, amíg tele nem lett a jégverem. Ezek után sok szalmával lefedték, a verem keleti  irányba néző ajtaját lezárták, jó vastagon berakták gabonaszalmával.   A jégbegyűjtés fontos volt hűtési és gyógyászati okokból is. A nyári nagy melegben a kocsmai italok, a hentesbolti húsok hűtésére használták. De  ennél is fontosabb volt a gyulladásos betegségek enyhítésére. Különösen a vakbélgyulladások eljegelésére. Ugyanis régen nem minden községben  volt orvos, kórház meg még távolabb. Amit lehetett, helyben gyógyítottak. Jéghez jutni csak indokolt esetben lehetett. A jégvermet, melynek kulcsa a  községházán volt, csak a kisbíró nyithatta ki, és adhatott jeget az orvos vagy a bába utasítására a beteg hozzátartozóinak. A jeget nem közvetlenül  rakták a kívánt helyre, hanem a sertésnek a disznóölés után kitisztított, kiszárított húgyhólyagjába rakták apróra törve, miután a kiszáradt hólyagot  vízben áztatták. Bekötötték, és így helyezték a gyulladásos testrészre. Elmondta: Soós Imre (szül.: 1931) 
Matolcs Első Írásos Oklevele 
1661-es matolcsi Jobbágylevél 
Falusi Porta
Farkaskaland  Nevezetes időben történt ez a kaland itt Matolcson az 1930-as évek legvégén, Erdély és a Felvidék visszacsatolásának nehéz,  kemény télidejében. Olyan kegyetlen hidegek jártak, hogy éjszaka a madarak megfagyva hullottak le a fáról. Az utak  járhatatlanok voltak a nagy hó miatt. Nem tudni, hogy a rendkívüli hideg, az éhség, vagy az Erdélybe bevonuló magyar katonák  zavarták-e meg a farkasokat megszokott helyükön a Kárpátok idelátszó hegyeiben, de leszivárogtak onnan, egyre lejjebb jöttek,  szétszéledtek a környékünkön. Még ide hozzánk is keveredett közülük. Ekkor történt, hogy a bátyám, Soós Károly jött hazafelé az udvarlásból a Kölcsey- féle tanyáról úgy éjfél körül. Amikor a falu  szélére ért, átjött a vasúti hídon, már jött le a vasúti töltésről, amikor a holdvilágnál megpillantott egy farkast. A szeme úgy  világított, mint az égő parázs, de már készült is támadni. Hányta a hátsó lábával a havat a Károly bátyám szemébe, hogy majd  megvakult tőle. A házunk kb. 100 méterre lehetett ettől a helytől. A bátyámnak az a mentő ötlete támadt, hogy hívja a kutyáinkat.  Kiabált, fütyült nekik, ahogy csak bírt, a nevükön szólítgatta őket, meg a szomszéd kutyákat is. Hatalmas két kutyánk, a Fickó és a Betyár meghallotta a hívást, rohanva odaértek és nekiestek a farkasnak. Nagy viaskodás keletkezett, ez a két kutya keményen  csatázott, mint aki az ördögtől se fél. Ez alatt a bátyám hazaszaladt a házunkba, így menekült meg a farkastól. Reggelre a  kutyák is hazajöttek összecibálva, csurom véresen. A két hűséges állat megmentette a bátyám életét, talán még az életüket is feláldozták volna érte. Elmondta: Soós Imre (szül.: 1931) 
Házi ecet készítése  Nálunk az 1930-as években még házilag készítették a finom ecetet. Saját szükségletére a legtöbb család a saját házánál  állította elő, ki többet, ki kevesebbet. Volt aki 60 litert is készített. A faluban sok alma termett, ebből készült az ecet. A régi gyümölcsfa táblákban, gyümölcsös kertekben, mint amilyen a  Godolya, az Ómatolcs, az Iszkó, a Kölyü- kert és a Sziget volt, no meg a házi kertekben sokféle alma termett. Ecetkészítésre a  minél savanyúbb, a magasabb savtartalmú almafajták feleltek meg. Ilyenek: a sóvári, a kormos, a fontos és a vadalma.  Az alma szedése a szokásos időben, ősszel történt. Az almát lerázták, kosarakba szedték s a vesszőkassal kibélelt szekérbe  öntötték, hazahordták. Ennek egy részét étkezés céljára tárolták vermekben, vagy elföldelték, esetleg széna közzé rakták.  Másik részéből készült az ecet. Az ecetkészítés bent zajlott a házban. Ebben a munkában az egész család részt vett, sőt még  a rokonok, szomszédok is odajöttek. Az első szakaszban előkészítették a szükséges eszközöket. Az almát megválogatták, a  hibásakat kivágták, s bár abban az időben még nem permetezték az almafákat, de megmosták a feldolgozásra kerülő mennyiséget. Az  ecetkészítésre szánt almát össze kell törni. Ehhez szükséges a törővályú, mely tölgyfából készült és a család tulajdona volt. Ez kb. 1 m hosszú, kb.  20 cm széles, magassága kb. 14 cm lehetett. Házilag készült, volt már vagy százéves, valami felirat is lehetett rajta, apáról fiúra öröklődött. Ez a  vályú úgy készült, mint egy szabályos itatóvályú, csak az egyik végén nyitott volt, mert ki volt furkálva, mint egy szűrő. Ez a vége egy dézsa fölé  került. A vályúba beleöntöttek egy szakajtókosár almát, mellé ültek és egy fakalapáccsal apróra törték. A fakalapács tölgyfából készült, a nyele  somfából. A fej hossza kb. 20 cm, átmérője 10 cm, a nyél hossza kb. 35 cm volt. A vályú kifurkált végén az almaié a dézsába folyt. Egy napig benne  hagyták. Másnap nagy cserép, vagy üvegkorsókba, vagy hordókba szűrték. Ezekben érlelték kb. 3 hétig. Ülepedés, tisztulás után kétszer is  átfejtették. Amikor már szép tiszta, átlátszó volt - ezt az üvegkorsókban jobban lehetett figyelemmel kísérni - akkor kisebb üvegekbe szűrték,  ledugaszolták, hűvös helyre tették. Az ecetkészítés kellemes családi  munka volt. Mi gyerekek szívesen hallgattuk az idősek  történetmesélését a régi időkről, katonakorukról, az Amerikában töltött  évekről, babonás esetekről. Közben jóízűen iszogattuk a finom, friss  almalevet. A régi házi ecetet több mindenre felhasználták: befőzéshez,  ételek ízesítésére, savanyításra, de a gyógyításban fertőtlenítésre,  borogatásra is alkalmazták, mert az almából készült ecetnek gyógyító  hatása is volt. Kár, hogy elmúlt'ez a hasznos régi szokás, a házi ecet  készítése. Elmondta: Soós Imre (szül.: 1931) 
Szegény ember tüzelője  Hajdanán a szegény ember mindent megpróbált hasznosítani, amit ma hulladéknak, haszontalan dolognak gondolunk.  Fűteni, melegíteni mindenféle növényi eredetű anyaggal lehetett, még a szilvamaggal is.  Falunkban már az 1920-as években működött pálinkafőzde, közvetlenül a Szamos partján, a révjárónál, az egykor híres  "kurta kocsma" végénél. Mivel a Holt- Szamos gyakran megáradt, és nagy károkat okozott a berendezés megrongálásával,  ezért 1935-ben a főzdét feljebb, magasabb helyre költöztették. Ma már villanymotor végzi a cefre kavarását, de hajdanában  kézi erővel végezték a hatalmas üstben. Erre a célra embereket fogadtak napszámbérért. Akkoriban még rengeteg szilva  termett, sok pálinkát tudtak főzni. Egy-egy üstben 3 mázsa cefre is főtt egyszerre. Ez mindig télidőben történt. Amikor lefőtt a  cefre és a pálinka korsókba került, az üstben maradt szilvamagot kieresztették a Szamos partjára. A sok mag tavaszra  valóságos kis félszigetet alkotott a vízparton. Ezt használta ki sok szegény ember, odajártak szilvamagot gyűjteni. Ez úgy  történt, hogy a magot kosárba rakták, vagy cserép szűrőtálba, vagy kilyuggált ócska lábasba szedték, a Szamos vízében  rázogatva jól kimosták a ragacsos szilvalétől és a héjától. Amikor már elég tiszta lett a mag, kiterítették a partoldalra  száradni. Amikor jól kiszáradt, zsákokba, kosarakba szedték és hazaszállították. Volt, aki a padláson, a színben, vagy a  félereszben tárolta a következő fűtési időszakig. Télen ezzel tüzeltek. Sok olyan szegény ember volt, aki ezzel telelt ki. A  csonthéjas szilvamagnak olyan nagy tüzelőértéke van, hogy vetekszik a legjobb minőségű szénével. Amikor a "csikóspórt" megpakolták vele,  ropogott, robogott, pirosan izzott a főzőlapja, még az oldala is. Volt is nagy becsülete a jól kiszárított szilvamagnak a régi szegény világban! Sok  szegény embernek jól jött akkoriban ez az ingyen tüzelő, mivel másfajta tüzelőhöz nehezen jutottak. A Szamos-partról még szabadon vihette, aki  csak akarta. Még az 1960-as években is voltak olyanok, akik innen szerezték be a téli tüzelőt. Elmondta: Bojcsuk Miklós (1923-2006)  
Történelem Civil szervezeteink Műemlékeink Intézményeink Címer Mesterembereink Sport